„Nekem már végem lenne, ha ott nem hagyom abba” - Tombor
Zoltán fotográfus új kiállításáról, a Lost & Found-ról
Vallomások a függőségről az alcíme annak a tárlatnak a Capa Központban,
ami Tombor Zoltán fotográfus eddigi legszemélyesebb munkáit gyűjti
össze. Aki követte a pályáját, tudja, hogy miután mindent elért
divatfotósként itthon, miután meghódította Milánót és bevette New
Yorkot, majd kiábrándult az amerikai álomból, pár éve saját alkotói
projektjein dolgozik. Most ebben is új lépcsőfokot jelent az az
önfeltárás, amit ezek a fotográfiák mutatnak.
- Természetképek, lakatok, épített környezet, rózsák, gyerekkori
pillanatképek, különféle anyagokba süllyesztett önarcképek, és hegekkel
borított karok, lábak mesélnek a kiállításon arról, mit jelent függőnek
lenni, és felépülni belőle. Mintha minderről csak szimbólumokban
lehetne beszélni.
- Igen, metaforákat szerettem volna találni, mert egy olyan folyamatról
beszélünk, aminek nem feltétlenül vannak látható jelei. Az összeégett
gyereklábakkal, vagy az önsértés hegeit hordozó alkarral a gyógyulást
akartam megragadni: egy képet, ami megmutatja, hogy korábban valami
borzalom történt, de már oké vagy. Egy műtéti heg minden borzalma
ellenére már valami pozitív felhanggal is rendelkezik. Az addikció
számomra azt jelentette, hogy valami nem volt rendben, amiből
meggyógyultam, de az a szövet – a lelkem és a spirituszom –, ami átment
ezen a folyamaton, őrzi a nyomait. Egyébként a függésnek van
fizikalitása is: a bőröd például, a súlyod, és ahogyan érzed magad a
testedben.
- Te látod ezeket a hegeket másokon? Felismered a függőt, vagy a
gyógyult függőt?
- Talán a szomorúságot a szemükben. A traumát. Látod, hogy valami rossz
volt, és most eljátssza, hogy oké. De néha át is tudnak ejteni: van
olyan függő, aki el tudja játszani, hogy már letette a szert.
- A kiállítás tematikusan is tagolt, vannak benne jól felismerhető – és
dekódolható – szekciók, például a gyerekkor, az amerikai álom, a
spiritualitás, vagy a szexfüggőség, ami külön témaként jelenik meg.
- Ott nemcsak a szexfüggőségről van szó, hanem arról is, hogy droggal
egészen más a szex: egy lebegő állapotba kerülsz, szabadabbnak érzed
magad, tovább tart, és intenzívebb is az orgazmus. És a kokain meghozza
a vágyat akkor is, ha előtte nem voltál kívánós. Pont azért veszélyes a
szerfüggés, mert semmit nem kell tenned ahhoz, hogy megérkezz oda, ahol
lenni szeretnél. Csak megnyomod a gombot, és már ott vagy. Máskülönben
csak nagyon sok gyakorlással, koncentrációval, vezetett úton tudnál
eljutni ide, így meg nulla erőfeszítéssel, de ez a hátulütője is: nincs
tudásod arról, ahová érkeztél. Nem kellett legyőznöd hajnalban a
lustaságot, mielőtt elindultál futni, nem kellett végig nyomnod a
távot, nem kellett önuralmat gyakorolni – csak eljutottál abba az
állapotba, amit a futás után érzel.
- Mikor élted meg először ezt az élményt?
- Nagyon korán. 9 évesen szexeltem először, egy 14 éves lánnyal. Utána
csak 17 évesen lettem nagyfiú, de ennyire bennem volt már korán.
Inni pedig 14-15 évesen kezdtem a Balatonon. Ugyan utáltam az alkohol
ízét, de a hatását annál jobban csíptem. Húszévesen kezdtem bulizni,
akkor még csak alkalomszerűen szívtam kokaint – abban az időben ez
különlegesnek számított Budapesten –, aztán elkezdtem fotózni, hamar
sikeres lettem, kampányokat készítettem, divatlapoknak dolgoztam, majd
harmincévesen egy súlyos motorbaleset ráébresztett, hogy itthon elértem
a falig. Utána elhagytam az országot, és Milánóba költöztem. Igazából
ott kezdtem életformaszerűen inni, amikor már nem tudtam elképzelni,
hogy a vacsorához ne igyak egy üveg bort. De baj csak az utolsó három
évben lett belőle.
- Milyen baj?
- Nehéz megmondani, mint ahogy azt is, mikor kezdődött, mert ez egy
örvény, amiben egyre mélyebbre süllyedsz, és ezzel párhuzamosan
távolodsz a racionalitástól. Néha sírok, amikor erről beszélek, ne
zavarjon, ez része a folyamatnak. Szóval először csak egy rés van a
magasan funkcionáló, munkamániás, fotográfus Tombor Zoltán és a spicces
Zoli között. De az előbbi egyre távolodik, én meg valahol a kettő
között rekedek. Majd kezdek belebújni a részeg Zoliba, mert ott érzem
magam komfortosabban, és az a csávó, aki most itt ül veled szemben,
őszintén a szemedbe néz, és tisztában van azzal, hogy nincs
vesztenivalója, egyre inkább eltűnik, és egyre nehezebb vele
azonosulni, mert ott döntéseket kell hozni, kompetensnek kell tűnni, és
felnőtt emberként kell viselkedni. Erre a környezet is reagál: a tágabb
baráti kör eltűnik, már csak egy szűkebb körrel bulizol, majd elkezded
élvezni azt is, ha egyedül vagy a cuccal. Leültem a számítógéphez,
felszívtam egy csíkot, ittam mellé egy vodkaszódát, retusáltam és
filmeket néztem, Nelli már lefeküdt, stb. Egyre mélyebbre merültem
ebben a kémiai koktélban, és leváltam a környezetemtől, mintha
szkafanderben lettem volna. Nekem már végem lenne, ha ott nem hagyom
abba. Max. egy-két évem volt addig, hogy Nelli (Tombor Nelli modell,
séf, Zoltán felesége – a szerk.) elhagyjon, és elapadjon a munka.
- Végül Nelli húzott vissza?
- Akkoriban öt éve voltunk házasok, és szerintem már lehetett olyan
érzése, hogy nekem a szerek fontosabbak lettek, mint ő... még ha ez nem
is volt igaz. De szerencsére sosem jutottam el oda, hogy összehányjam
vagy összefossam magam, és nem tűntem el napokra vagy kellett
összeszedni a metróból – mert ilyenek is előfordulnak amúgy nagyon
megbízható, felnőtt emberekkel. De oda sem jutottam el, hogy Nelli
elgondolkodjon azon, milyen lenne nélkülem, mert ebben már nem akar
részt venni.
- Akkor nem mentél le a legaljára?
- Nem, még előtte felébredtem. És terápiára sem mentem el, egyedül
hoztam ki magam belőle. Nehéz feladat volt.
- Hogy úsztad meg, hogy segítséget kelljen kérned?
- Segítség volt, hogy Nelli végig mellettem állt és bátorított, és
segítettek azok a könyvek is, amikből a kiállításon idézek, de ezen a
folyamaton akkor is egyedül kell átmenned, mint ahogy egyedül kell
meghoznod a döntést is róla.
Nekem gyerekkoromtól fogva elég nehéz feladatok jutottak. Anyukám
öngyilkosságot kísérelt meg, amikor 8 éves voltam, és én találtam meg.
Én törtem rá az ajtót. Akkor anyut elvitte a mentő, megmentették az
életét, de 16 éves koromig halálfélelemben éltem, hogy az anyám halott
lesz, mire hazamegyek. Egy napon elegem lett belőle, szembefordultam,
és leráztam magamról ezt a felelősséget. De kíváncsi vagyok, ki ugorja
ezt meg ennyi idősen: hogy a saját anyjának legyen az apja, a párja, az
ápolója, a támasza – még ha nem is azért csinálta, hogy nekem rossz
legyen, hanem mert nem tudta másképp. Apám beleszeretett egy másik
nőbe, elhagyta anyámat, és elváltak. De az eredmény mégis az, hogy
hamar fel kellett nőnöm, és mire eljutottam oda, hogy a függőségemtől
meg kell szabadulnom, már tudtam, hogy ez is egy magányos harc lesz.
2018. augusztus 12-én délután 3 órakor, miközben szorongattam egy üveg
sört – és előző este túlvoltam 2 gramm kokainon és egy üveg vodkán –,
és olyan másnapos voltam, hogy alig láttam, Nelli rám nézett, és azt
kérdezte: „Mikor volt utoljára olyan nap, hogy nem ittál?”.
Elgondolkoztam, és bár elég jó a memóriám, három évre visszamenőleg nem
tudtam egyetlen napot sem mondani. „Nem volt egy kedd, amikor úgy
alakult, hogy csak egy limonádét kértem, és elmentünk lefeküdni?” –
ültem döbbenten. És az a durva, hogy ha most azt mondanád: igyunk meg
csak egy páleszt, már egy másik Zoli ülne itt veled. Nem azért, mert
bolond vagyok vagy gyenge, hanem mert más viszonyban vagyok a
bódulatommal, mint te.
- A könyvekből, amik segítettek kijózanodni, idézeteket is
olvashatunk a kiállításon: Dr. Máté Gábortól, Márai Sándortól, Anna
Lembkétől. Ezek tényleg meg tudják változtatni egy ember életét?
- Meggyőződésem, hogy nem csak az lehet segítség, ha egy orvossal
szemben ülsz, aki helyre rak. Legalább ilyen fontos, ha néha eljut
hozzád egy-egy mondat, ami betalál, és általa rájössz valamire. Azt
remélem, hogy ez a kiállítás ezt jelentheti másoknak. Ránézel egy
képre, és azt mondod: bazmeg. Bár aki Tombor Zoli divatfotóst keresi
benne, az lehet, hogy csalódni fog.
- Ilyen kitárulkozást tényleg nem láthattunk még tőled. Miért most
jutottál ide?
- Hét éve vagyok józan. Van egy ilyen számláló a telefonomon, amire
néha ránézek, és jó érzéssel tölt el. Nézd: 2627 napja nem ittam – az
jó sok, igaz? Már huszonhét marha nap is sok, ha szeretsz inni. De
annyira függő a társadalom és a környezetünk, hogy napi szinten szóba
kerül, hogyan csináltam, tudni akarják, mi volt az a traumatikus
fordulópont, ami elindított. De nekem nem volt ilyen. Viszont fontos
faktor lehetett, hogy rengeteg tervem van még az életre. Én tényleg jól
fényképezek, nekem ezen a téren még rengeteg tennivalóm van. Ezért adja
magát, hogy ezt végig kellett csinálnom.
- Felvállalni nem volt nehéz?
- Ez igazából most fog kiderülni, miután a nevemre azt fogja kidobni a
google, hogy „Tombor Zoli függőség”. De nyilván ezzel számoltam és
terveztem. A másik oldalon pedig ott van, hogy ez egy nagy kiállítás
egy fontos intézményben, és készül belőle album is.
- És jobb művész lettél attól, hogy megcsináltad?
- Nem hiszem. Szerintem ez úgy van, hogy aki gondolkozik azon, hogy
legyen-e gyereke vagy sem, annak legyen. Aki gondolkodik azon, hogy letegye-e a szert vagy sem, az tegye le. Tapasztald meg. Éld át.
Mindent. Igen, szívjál be. Basszál be. Csald meg a párodat. Csaljanak
meg téged is. Veszíts el egy fontos embert. Nyerj el egy olyat, akit
elérhetetlennek hittél. Minél több tapasztalat ér, annál sokrétűbben
látod az életet, és jó esetben annál komplexebben tudod megmutatni. De
a művészetet nem magunkért csináljuk, nemcsak azért, hogy
megtapsoljanak, hanem a közösségért is, hogy meglásson valamit, amit
addig nem mert. Hiszen én itt kompromittálom magam, életem titkaiba
engedek betekintést! Ezért vannak ott a képek között a lakatok, mert az
én életem is tele volt titkokkal: nem beszéltünk arról, mi van
anyukámmal, aztán elrejtettük az én függőségemet is. De ha megmutatjuk,
amivel kínlódunk, abban nemcsak bátorság van, hanem edukatív szándék
is. Mindenkinek jobb, ha tudja, mi van ott, ahová mások nem
merészkednek. Csak ne tűnjön önsajnáltatásnak vagy önajnározásnak, egy
újabb póznak, hogy jaj, milyen sérült vagyok – ezt kell elkerülni.
VISSZA